Egy lányról fogok mesélni.

Ez csak egy mese, csűröm-csavarom, ahogy szeretném.

A lány egy mesebeli országban született, szeretetben, szülei büszkék voltak rá, mindenben támogatták. Hívő volt, azon az úton járt, amerre hite vezette. Büszke volt őseire, akik a matematikában, irodalomban, fizikában, orvoslásban, kémiában is maradandót alkottak. Mindig derűs arcát sötét ében haj keretezte, a férfiak ámultak szépségén, ha látták. Orvosnak tanult, ahogy édesapja, akit szívéből szeretett és tisztelt, szívesen főzött és kávézott barátaival. A társasága szívesen hallgatta történeteit, szerették. Bármi történhetett volna, békés jövő, ilyesmikről szoktunk álmodni. Ez a mese nem így alakul most.

Háború jött, édesapja börtönbe került, édesanyjával menekülniük kellett. Úttalan utakon, határokon át. Az egyetlen irányba, amerre még szabad volt az út. 

Mikor végre békés helyre jutottak, hírt szeretett volna kapni apjáról, de csak egy holló képe derengett az éjsötét nappali fényben. Szökésük miatt kivégezték, ahogy rokonait is, akik őseik földjén maradtak.

Lassan jutott túl a gyászon és szomorúságon, édesanyját viszont emésztette a bánat, lélekben messze járt.

Egy este hazafelé tartott a kávézóból, ahol dolgozott, mikor az este leple alatt surranó árnyak vették körül. Lökdösték, nem értette ugyan mit beszélnek, de a durva hangból és a felharsanó röhögésből tudta, gúnyolják. Egy pillanat és egy alak a földre lökte, letépte a ruháját, pofozta, leköpte majd csak annyit mondott, ezt értette az egész estéből: Fuss te kurva!

És futott. Gúnyos röhögés kísérte. Idegen országban. Idegen földön. 

Most csukjátok be a szemeteket.

A lány arab. Szíriában született. Magyarországig menekült. 

Ez így nem történt meg.

De megtörténhet.

Meg fog történni.