Vannak azok a napok, mikor félúton egy kataklizma felé (ha szerencséd van, még időben) rájössz, hogy jobb, ha ma azt az egészséges minimumot nyújtod csak, ami lehetséges, szóval erősen közelít a nullához. Mégpedig azért, mert teljesen mindegy mennyire igyekszel, felhevülten, világmegváltó elszántsággal, a legprimitívebb dolgokat is elrontod.

Teljesen felesleges azon gondolkodni, mit is terveztél a négy napra nyújtott, kizárólag bérrabszolgáknak járó hétvége alatt, hogy majd a három maradék napban a héten ezt, meg azt, meg még amazt és a sallangokat is beszántod, a helyére rakod, kidobod, letisztázod, átszámolod, mert nem fog sikerülni. Sőt, azt fogod kívánni, hogy az összes ilyen terv szűnjön meg létezni és elkezdesz a túlélésért harcolni.

A megmenekülés időpontja úgyis adott, egyszer csak lejár a munkaidőd, nem?

Szóval felesleges harcolni, ez egy természeti törvény. Úgyis rájössz, mikor elrontod a riasztókódot, aztán miután az utolsó pillanatban észreveszed, átesel az első utadba kerülő dobozon, aztán a szék mellé akarsz ülni (nehéz, de nem lehetetlen). Aztán jön a kinyitva hagyott fiókba beleütközés öt perces szünetekkel, pénzérmék rendszeres leejtése, folytathatnám.

Na akkor, egyszeriben megvilágosodás, életbe lép a robotika egyetlen törvénye, becsatlakozol és levagdosod magadról a lángoló fantázia fojtogató béklyóit. Minimál dizájn, motorikus funkciók.

És az a boldogság, mikor beriasztasz, kilépsz az ajtón és semmit nem csesztél el, az egészen a buszmegállóig kitart, mert addigra úgyis eldöntöd, hogy ma már semmi olyanba nem kezdesz, amit el lehet rontani. Szigorúan azért ezt persze nem lehet betartani, de igyekezni kell na. Ez van.

A lelkiismeretfurdalást meg felejtsd el. Holnap is munkanap lesz.